Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elhadart imáink / 5

Nyitnunk kell Isten felé, minden pillanatban újra meg újra. Tetteinkben éppen úgy, mint gondolatainkban. Így minden idő érte, Róla, és miatta szól. A „nyugalmi” időszakokban általában csúszunk, és mindig messzebb az Irgalom valóságától, jelenlététől, ha nem maradunk imádságban és különösen a Kereszt mellett. Nehezen fogadjuk be Isten Szeretetét, melyet megfaragunk ízlésünk szerint. Ahol „megfaragjuk”, ott máris másfelé nyitunk, másnak adunk lehetőségeket. Mintha kiegészítenénk az amúgy Szeretet teljességet, valamilyen hiányosságában, melyet különben nem kapnánk meg.

Mindent félretéve, „most és itt” imádkozni annyit jelent, hogy nem érdekel semmi más! Semmi, csak az Isten, és Irgalma. Nem biztos, hogy azonnal dicsőítésbe kellene kezdenünk. Sokszor sokáig, a csendet „kellene megértenünk”. Azt a csendet, mely eleinte jelentéktelennek, értelmetlennek, történés nélkülinek tűnik, vagy benne hagy abban a magányban, amit egyébként csak ilyen csendben, csak ilyenkor veszek észre, és veszek tudomásul.